Komfort zóna avagy a pillangó esete
Szerző: beckgy. Kategória: Személyes változás |
A facebook-on megjelent a Nyitott Akadémia egy bejegyzése, amihez megjegyzést fűztem. Carl Rogers-től idéznek: “…csak a megszületés, kibújás küszködésén keresztül tudnak annyira megerősödni a szárnyak, hogy repülni lehessen velük…”
A megjegyzésem így szólt:
“Sajnos egyes “pillangók” meg rossz néven veszik, ha nem kapnak instant megoldásokat pl. egy tréningen, hanem kicsit kell törniük a fejüket, meg “szenvedni” kell…”
Egy barátom reagált rá, hogy szeretne erről beszélgetni velem, mert “A pillangós bejegyzésed kibírtam röhögés nélkül.. ”
Amellett, hogy minden ilyen beszélgetésre nyitott vagyok, megindította a gondolataimat és szeretném kifejteni itt is. Így utólag belegondolva, a Facebook rövidsége miatt, több mindent préseltem bele ebbe az egy mondatba, amit érdemesnek gondolok kifejteni.
Most elsősorban arról írok, mi akadályozhat minket a tanulásban.
A mellékelt ábrát gyakran használjuk tréningeken, hogy elmondjuk:
A komfort zóna az, ahol biztonságban érezzük magunkat.
Leegyszerűsítve: nem történik semmi. Egyes szerzők elmennek odáig, hogy az “unalom” található itt. A rutin, a megszokás biztosan. Minden úgy zajlik, ahogy eddig. A külvilág akcióira/ingereire ugyanazokat a bevált, sematikus reakciókat produkáljuk és biztonsággal ugyanazt az eredményt is fogjuk kapni. De nagyon kényelmes!!!
A fenti kép jól mutatja, hogy a komfort zónán kívül van a tanulási zóna. Az a terület, ahol izgalmas dolgok történnek. És most nem arról írnék, hogy mit lehet nyerni, ha kilépünk, hanem a fenti megjegyzésemet szeretném kifejteni.
Előtte – a leltár kedvéért – a pánik zónáról.
A pánik zóna az, ahol már azt érzékeljük, hogy nem tudjuk kontrollálni az eseményeket.
Álljon itt egy viszonylag egyszerű példa: Annak idején volt egy régi Opelem. Amikor elromlott benne valami, akkor elkezdtem kutakodni a motorházban. Elég egyszerű szerkezet volt, de az én műszaki ismereteimhez képest jelentett kihívásokat. Elkezdtem szétszedni, egészen addig a pontig, ahol már úgy éreztem, hogy ha innen tovább megyek, akkor nem fogom tudni összerakni úgy, hogy biztonságosan működjön. Eddig a pontig volt tanulás (Mi baja lehet ennek az autónak?) és innen kezdődött a veszély/pánik zóna (Ehhez már szerelőt kell hívnom!), ahonnan már saját erőből nem tudtam volna helyreállítani.
Ugyanez működik akkor is, amikor nem egy autót, hanem saját magunkat akarjuk “megszerelni”.
És máris jön az a kérdés, hogy érdekel-e, hogy mi van a motorháztető alatt? Vagy addig hajtjuk magunkat, amíg nyilvánvalóan és letagadhatatlanul el nem romlik?
Vannak, akik azt gondolják, hogy úgy vannak jól, ahogy vannak (“Én ilyen vagyok!” /és nem is akarok rajta változtatni/) – komfort zóna
Vannak, akik kíváncsiak arra, hogy a személyes működésük, viselkedésük milyen módon befolyásolja az életüket. – tanulás, önismeret.
És kevesen vannak, akik a pánik zónába önként lépnének be. Ha valamiért ide kerülnek (pl. egy válsághelyzet), akkor jöhet a megfelelő szakember (akár terapeuta) hogy segítsen.
Tanulási zóna
A komfort és a pánik között. Ide másolom fenti megjegyzésemet:
“Sajnos egyes “pillangók” meg rossz néven veszik, ha nem kapnak instant megoldásokat pl. egy tréningen, hanem kicsit kell törniük a fejüket, meg “szenvedni” kell…”
Minden tréning célja, hogy valamiben – általában valamilyen viselkedésben - változás következzen be.
Tréneri pályám 22 éve alatt a “tanulási” program megtervezése során kiemelten figyeltem arra, hogy az adott témában, az adott csapat mekkora fájdalmat képes elviselni, ami óhatatlan sajátja a tanulásnak. Sokszor csak a közös munka során, a tréning folyamatában lehet eldönteni, hogy mit bír a csapat; hogy csak “pénzkereset” vagy valódi munka lesz belőle.
A pénzkereset az, amikor a program átmegy a “smiley teszten” , azaz a résztvevők jól érzik magukat a tréningen, de nem történik semmilyen érdemi változás. Visszatérve a mindennapokba ugyanott fogják folytatni, ahol abbahagyták.
A valódi, teremtő Munka a tréner számára, amikor lehet kihívások elé állítani a csapatot és szívesen vállalkoznak próbacselekvésekre olyan területeken, ahol korábban még nem “jártak”. (Persze, van egy csomó technika, amivel bele lehet vinni őket, amik legtöbbször működnek.)
Sokszor kérdezi meg valaki a csoportból, hogy “és mi a te véleményed rólunk, mint csapatról?” Erre általában azt szoktam válaszolni, hogy “azért volt jó együtt dolgozni veletek, mert elfogadtátok azokat a kihívásokat, amelyek elé állítottalak titeket és jöttetek velem”. Így is folytatódhatna: “Elfogadtátok a tanulással járó fájdalmat.” De ezt nem szoktam mondani, pedig erről van szó. (Érdekes módon azok, akik nem akarnak tanulni, azok nem teszik fel ezt a kérdést.)
Fájdalom
Fájdalomnak nevezem azokat a kényelmetlenségeket, amelyek abból következnek, hogy ismeretlen tájakra tévedünk, a megszokott viselkedésekhez képest. Ez lehet olyan apróság, hogy pl. kellemetlen megélni azt, hogy nem szakíthatom félbe a másikat beszéd közben, hanem végig kell hallgatnom. (És mennyien nem hajlandók figyelni a másikra…)
De az is lehet, hogy lelkének valamely mély bugyrába kell leszállnia és felfedeznie, hogy mai viselkedése egyfajta védekezés valami olyan régi rossz tapasztalat miatt, ami elmúlt és nem is jönne elő, ha viselkedésével/gondolkodásával nem hívná elő. Nem könnyű ezzel szembesülni.
Tréning környezetben csak a tanulásnak a kisebb fájdalommal járó részén szoktunk dolgozni, de az a kicsi azért ott van.
A tanulási helyzetek nem működnek úgy, hogy mindent megcsócsálva, kiválogatva kapjon meg az ember, vélt vagy feltételezett igényei szerint. Az “instant” jótanácsok segíthetnek elindulni a “megjavulás” útján, hogy az eddigi rossz (de bevált) gyakorlatokat lecserélje olyanokra, amelyek hasznosabbak lennének saját élete szempontjából.
