A szeretet elvárás nélkül – majomszeretet. “Mindegy, mit csinálsz én mindent elfogadok kritika nélkül.”

Az elvárás szeretet nélkül – katonás drill, idomítás.

A szeretetről már írtam korábban, most közelítsük meg az elvárásokat. Amikor a gyerektől, vagy éppen a párunktól azt várjuk, hogy fejlődjön, tanuljon, az egyrészt szolgálja a mi érdekünket, de elsősorban az övét. Nem tudunk mások helyett akarni, de megfogalmazhatjuk, hogy nekünk fontos

lenne, hogy lássuk, vannak céljai, hajlandó felelősséget vállalni életéért, hajlandó tanulni a hibáiból, stb., Nehéz általában beszélni emberi célokról.

A lényeg, hogy a szeretetet (törődést) fejezi ki az is, ha figyelemmel vagyunk arra, ami segíti őt a fejlődésben. Lehet, hogy ez időnként egy jól irányzott visszajelzés, arról, hogyan látod a másikat (könyörgöm, csak azt ne, hogy a “helyedben én mit csinálnék”, mert nem vagy a helyében, “csak” mellette vagy.), lehet, hogy egy konkrét elvárás: “azt szeretném, ha jobban figyelnél rám!”, és eljöhet egy pont, amikor már csak azzal tudsz jelzést adni, ha kemény határokat húzol: “ezen a ponton nem léphetsz túl!”.

Hát elment Tibor!

Úgy tűnik eljött az idő, amikor el kell kezdeni megbarátkozni az elmúlással. Már nem először írok erről a témáról. Úgy érzem magam, mint amikor a Balatonon Keszthelynél már villámlik, dörög, esik és én Kenesén szemlélem az eseményeket és tudom, hogy gyorsan ide fog érni, de itt még szerencsére süt a nap és tudom, hogy feltartóztathatatlanul ide fog érni. És most megint búcsúzni kell egy nagyszerű embertől.

Annak ellenére írok, hogy nem fejeztem be  a Motiváció 3.0 c. új könyvet (HVG kiadó), de annyira összefoglalja mindazt, amit a témáról gondolok, hogy nem győzöm kivárni a végét, hanem adok egy tudósítást mai gondolataimról.

Mások motiválása minden vezetői tréning fontos témája. Több szint különböztethető meg, ami az irányultságot illeti.

Érdemes rájuk nézni, hogy mi mindent érthetnek emberek a motiváción:

• “Nem rúgom ki, ha jól dolgozik”
• “Ha jól dolgozik, nem tolom le”
• “Megfizetem, dolgozzon!”
• “Minek dícsérjem, csak elbízza magát!”

Ezek az elzárkózás különböző megnyilvánulásai. És amikor elkezdenek gondolkodni valami pozitív megközelítésen, akkor jön néhány újabb megközelítés:

• “Szeretnék motiválni, de semmi nincs a kezemben!” (Értsd, nincsen elegendő pénzem hozzá.)
• “Menjünk el egy közös vacsorára! A cég állja a számlát.”
• “Ígérem, mostmár többet fogom dícsérni az embereimet!”

Mindezek az eszközök, legyenek pozitívak vagy negatívak, a munkatársakat a motiváció tárgyának és nem alanyának tekintik. Az a gondolkodás van mögötte, hogy “én vezetőként így vagy úgy gondolkodom arról, hogy mit fogok tenni a másikkal, azért, hogy motiváltabb legyen”.

Ezekkel a külső eszközökkel azt lehet elérni – több kevesebb sikerrel – hogy az emberek azért dolgozzanak, hogy tőlünk valamilyen formában megkapják a jutalmukat. Ez nem működik nagyon jól. Ha a gyerek azért hajlandó tanulni, mert minden ötösért pénzt kap, akkor a célja nem a tanulás, hanem a pénz kereset.

A kulcs az, hogy fel lehet fedezni az emberek motivációját (azt a hajtóerőt, amiért hajlandók lelkesen dolgozni),  lehet segíteni őket abban, hogy felfedezzék azt, amiért szívesen dolgoznak, de a nap végén az emberek önmaguk “motivátorai”, saját aspirációik vezérlik őket.

A jó vezető tehát abban támogatja munkatársait, hogy a tanuljanak abból a tevékenységből, amit végeznek és a tanuláson keresztül elért önállóság, magabiztosság, sikerélmény legyen a jutalmuk.

Annyi köze van írásomnak a karácsonyhoz, hogy akkor keletkeztek ezek a gondolatok, amikor találkoztam unokáimmal.

Az írás látszólag a képen látható angyalhoz kapcsolódik, valójában pedig nem.

Ő sem csak angyal, hanem néha hisztérika, aki úgy tud sikítani, hogy az ember dobhártyája beleszakad. Meg ugyanúgy kűzd a nővérével, mint minden normális testvér. Meg tesz még számos dolgot, amivel nem kellemes foglalkozni.

Talán abban különleges, ahogy képes kimutatni a szeretetét.

Az igazán fontos nem az, hogy szeretetünk tárgya hogyan viselkedik, hanem az, hogy az érzés vele szemben milyen “minőségű”.

És ha még tovább megyek, a szeretetnek nem is kell, hogy tárgya legyen, mert az az én érzelmi viszonyulásom a világhoz.

Nekem sokat segített egy definíció a szeretetről, amit korábban már idéztem: a szeretet= elfogadás+elvárás (acceptance + challenge)

Most csak az elfogadásról írok.

Azt éreztem meg, hogy az én elfogadó viselkedésem ill. érzésem csak tőlem függ, tehát megválaszthatom. (És én sem mindig választom ezt, tehát van tanulnivalóm az elfogadás terén (is)).

Tulajdonképpen már csak önző számításból is érdemesebb az elfogadást, a szeretetet választani, a harag, gyűlölet, elutasítás helyett.  Az utóbbi egyszerűbb, az előző kellemesebb.

Szintén karácsonyi élmény, hogy újranéztem a Legyetek jók, ha tudtok, c. filmet, ahol Fülöp atya szép példáját adja, hogyan kell ezt jól csinálni.
 

A személyes változást segítő egyik legfontosabb eszköz a visszajelzés.

Az elmúlt 20+ évben sokat foglalkoztam vele. Sok embernek megmutattam, hogyan lehet olyan visszajelzéseket adni, hogy azt ne ellenállás, hanem szembenézés fogadja. Végül mindenki maga dönti el, hogy mit kezd a visszajelzésekkel: elgondolkodik azon, hogy mit tanulhat belőle, vagy azt mondja; ez marhaság, biztos nem jól látja.

Na tegnap megkaptam a magam visszajelzését és még mindig a hatása alatt vagyok! Nem is fogom elengedni, amíg meg nem fejtem, mit kell tennem, hogyan kell változtatnom?

Az Üzleti Randi Klub rendezvényén voltam Szegeden. Rendszeresen látogatom az ÜRK rendezvényeit, mert azt gondolom, hogy jó alkalom az üzleti  kapcsolatok építésére. A videóim között látható néhány megjelenésem. Kötöttem is néhány üzletet.

A visszajelzések viszont arról szóltak, hogy lényegében nem csinálom azt, amit tanítok és amivel mások sikeresek. Sok teendőm van vele.

Valójában azért írtam le, hogy visszajelzést adjak azoknak, akik segítettek nekem ráébredni bizonyos dolgokra és ezzel is elkötelezettséget vállaljak, hogy változtatni fogok.

Tervezem azt is, hogy másoktól is kérek visszajelzést és kicsit dolgozom azon, amit eddig kerültem.

Ez az első poszt, amit nem átemelek máshonnan, hanem már ide írtam.

Egy izgalmas munkában vehettem részt, ami attól vált izgalmassá, hogy szokatlan körülmények között kellett eredményt elérni.

Szerencsére ez inkább ösztönzött arra, hogy a legjobbat hozzam ki a helyzetből.

Kaptam 4x (hetente) 1 napot arra, hogy egy csapat középvezetőt segítsek abban, hogy vezetői feladataiknak jobban eleget tudjanak tenni. A 4 elkülönülő nap – tréneri szocializációm alapján – nem a kedvenc leosztás, de nem fogadtak el más megoldást.

A szükségből (közösen) erényt kovácsoltunk azzal, hogy minden résztvevőnek be kellett vállalnia egy “akciótervet” a tanult témák gyakorlásával kapcsolatban, aminek teljesítéséről a következő héten beszámoltak.

Az már önmagában nagy élmény volt, hogy közvetlen visszajelzést kaphattam arról, ahogy a tanultakat elkezdték alkalmazni, és megtapasztalták, hogy tényleg működik! (Alapesetben ritkán jut ilyen visszajelzés a trénernek.)

A másik nagy büszkeségem az volt, ahogy a programot blokkonként a résztvevők haladási üteméhez, a felmerült problémák, kérdések megbeszéléséhez tudtam igazítani. Ez persze alapvető működési módom; a különbség az volt, hogy most közvetlenül láthattam az eredményét.

Fontos volt az is, hogy a főnököt meg tudtam győzni, hogy vegyen részt a tréningen. (Sztereotíp félelem vezetők körében, hogy “nem fognak úgy megnyílni a résztvevők”, ha ő is ott van. Ez csak ritkán érvényes.)

Mostmár bátrabban fogok nem csak a témák között kalandozni, hanem az időkeretek kialakításában is több alternatívában tudok gondolkodni.

Épp most fejezem be Lynne McTaggart: Az energiamező c. könyvét. Eléggé tudományos és nem is könnyen adja magát. Arról szól, hogyan igazolták kutatók, hogy léteznek az univerzum rejtett erői. A könyvet hosszú lenne idézni.

Részletes ismertető olvasható itt: http://t7.hu/mm6

Tudományos (kettős vak) kísérletekkel és a technika minden vivmányának felhasználásával igazolja, hogy léteznek olyan energiák, amelyekből a világ összeáll. Sőt, csak energiák léteznek, amelyek anyag formát öltenek. Előző bejegyzésemhez kapcsolódóan találtam két gondolatot, amit ide idézek.

Az első arról szól, hogy a gondolat gyógyíthat vagy éppen árthat: ” Több szívbetegséggel foglalkozó vizsgálat is kimutatta, hogy a betegség egyik legfőbb oka az önmagunktól, közösségünktől vagy a spiritualitásunktól való elszigetelődés, nem pedig valamilyen testi tényező pl. a magas koleszterinszint. A hosszú élettel kapcsolatos kutatások során többször is kiderült, hogy nem csak azok élnek tovább, akik hisznek valamilyen magasabb rendű lényben, hanem azok is, akikben legerősebb a közösséghez tartozás érzése. Ez talán annyit jelent, hogy a gyógyító szándéka legalább olyan fontos, mint a módszere…. Az is lehetséges, hogy a legfontosabb kezelés, amit az orvos csak adhat páciensének, az az egészségbe és gyógyulásba vetett hit.”

A második: “Fritz-Albert Popp megfogalmazása szerint halálunk után a frekvenciánk “lecsatolódik” sejtjeink anyagáról. A halál tehát csupán hazatérés vagy pontosabban visszarendeződés, visszatérés a Mezőhöz.“  (195. oldal)

Ez persze nem vigasz az itt maradóknak, akiknek magukkal kell elrendezniük, hogyan gondolkodnak arról a veszteségről, amit megéltek és hogyan gondolják újra saját életüket.

“Néha azt érzem, hogy túlságosan elrugaszkodom a földtől, néha meg azt, hogy a nagy zűrzavart csak akkor értem meg, ha eltávolodom a mindennapoktól.” Idézet a leveledből.

Most elsősorban azért írok, mert tudom, hogy szereted olvasni ezeket a sorokat és kapcsolatban szeretnék lenni veled.

Érdekes a szóhasználatod: “elrugaszkodom a földtől” és “eltávolodom a mindennapoktól”.

Az elsőt inkább negatívnak, a másikat meg segítőnek fejezed ki. És mindkettő az eltávolodásról szól. Erről az jut eszembe, amit én sem mindig gyakorlok, de ha nem feledkezem meg róla, akkor érdekes és hasznos segítség.

Szégyentelenül banális dolog következik. Mondjuk viszket a hátam közepe, amit már régen nem érek el, annyira kötöttek az izületeim. Két választás van: teszek róla és valamilyen segédeszközzel – ajtófélfa, vonalzó, stb. – megoldom a “problémát”. Vagyis “lekűzdöm” a bajt. És ha nem találok megoldást, akkor bosszankodok és “szenvedek”.

A másik választás, hogy tudatosan, előre megfontolt szándékkal elfogadom a helyzetet. Belemászok a közepébe és a tőlem telhető legteljesebb mértékben átélem az érzést. Amikor ezt az utat választom, hamar ráébredek, hogy ez nem akkora gond, hogy “bosszankodjak és szenvedjek“, vagyis simán eltűrhető a “baj”.

Mondhatod most, hogy “ja igen, ha csak a hátam közepe viszketne” én is megoldanám!

Ha a mentális technikát ellesed; kűzdés helyett a mélyére mászni, megismerni és elfogadni, és rátanulsz, akkor megtetted az első lépést.

Persze a legjobb, ha az ember megoldást talál bizonyos élethelyzetekben. A fenti technika abban segíthet, hogy megoldóképes állapotba hozd magad.

Másik lehetőség ugyanehhez, ha az eltávolodást arra használod, hogy kívülről nézz rá a helyzetre. (Érdemes kipróbálni!)

Háry Jánoson kívül senki nem tudja a saját hajánál fogva kirántani a bajból.

DE!! Bármikor megteheted, hogy önmagadra nézel úgy mintha kívül lennél önmagadon, mintha egy külső jóbarát nézné önmagadat, hogy miként gondolkodik önmagáról.Érdekes tapasztalat lesz kívülről nézned önmagadat. Rájöhetsz arra, hogy mi mindent csinálsz jól, mi mindent értél el – és könnyebben láthatod, hogy mi mindent akarsz és tudsz még elérni.

Kaptam egy levelet, aminek egy részét ide idézem:

“Most olvastam az interjúdat, nagyon jó. Egyszerű, érthető, csábít arra, hogy na most nézzek szembe önmagammal, mondjam ki. Itt jön a probléma: nem egyszerű kimondani! Mit is mondjak ki? Helyesen fogalmazom meg a problémámat? Ha nem? Akkor is hatásos a kimondás? Mit indít el? Az ellen van-e védelem, ha az alany nem bírja el a következményeket?”

Nagyon szeretnék valami vigasztalót és előremutatót írni, ami másoknak is fontos lehet.

A “nem egyszerű kimondani” két dolgot is jelenthet.

Az egyik, hogy “nem tudom“, vagyis nem igazán látom át a probléma lényegét.

A másik, hogy “nem vagyok képes“, nincs erőm szembenézni azzal a problémával, amit hurcolok magammal.

Szinte már közhelyszerű a kilenc pontos probléma, bár egy újszülöttnek minden vicc új: Próbáld meg összekötni 4 vagy kevesebb vonallal a 9 pontot úgy, hogy nem emeled fel a ceruzát a papírról.

A konkrét megoldást nem mondom meg, de ez is egy olyan probléma, ami nem oldható meg, ha nem látunk túl azokon a korlátokon, amelyeket a gondolkodásunkban magunk  hozunk létre.

Visszatérve a “nem tudom” eredeti problémájához: vagy nekünk kell tudni kívülről nézni a problémát, vagy kell egy külső segítség, aki segít benne. Némi gyakorlással szert lehet tenni arra a képességre, hogy kívülről szemléljük a problémát. Ha nem megy, marad a külső segítség, aminek van csapdája: Ha a külső segítség azt gondolja, hogy neki kell helyetted gondolkodni, ahelyett, hogy neked adna olyan inputokat, amelyek hatására te ismered fel a probléma lényegét, akkor neki van egy megoldása, amit vagy elfogadsz vagy nem. (Az első pszichológust, akivel összehozott a sors, akkor hagytam ott, amikor azt tanácsolta, hogy menjek vissza a feleségemhez, akitől éppenhogy elváltam több év mindenféle nehézségek után – ő meg a helyzet ismerete nélkül megmondta a tutit.) A jó segítő tehát segít átlátnod a problémát és segít abban, hogy végiggondolj alternatív lehetőségeket a probléma megoldására.

A “nem vagyok képes” a másik oldala, ami csak a tárgyalás kedvéért választható szét.  Egy jó (?) hírem van: Az önvédelmi rendszered – hívjuk egónak – nagyon jól működik és pontosan érzékelni fogja, hogy mennyit bírsz el. (Vannak olyan helyzetek, amikor már nem, és ehhez terápiás segítség kellhet. Remélem, hogy még nem itt tartasz.)

Azon a kérdésen gondolkodom, hogy mi segíthet abban, hogy a lelkedet erősíteni tudd? Biztos van többféle válasz is, nekem egy jut eszembe, amit már ki is próbáltam: Vannak erőforrásaid, amelyek már bizonyítottan segítettek abban, hogy nehéz helyzeteken túljuss. Ha végiggondolod életed, találni fogsz emlékeket, amelyek igazolják, hogy képes voltál nehéz helyzeteket megoldani. Vannak sikerélményeid, amikor gondolatban vagy ténylegesen kihúzhattad magad és azt mondhattad: IGEN, ezt én csináltam, képes voltam rá!!

Tölts el időt azzal, hogy összegyűjtöd magadban ezeket (akár le is írhatod) és emlékszel rá akkor, amikor úgy érzed, hogy tanácstalan vagy.

Volt a levelednek egy másik része is, amire egy újabb bejegyzésben fogok reagálni.

Tudatosan és a lehető legtöbb nézőpontból vizsgáld meg a problémákat

Problémát általában azon a területen találsz, ami személyesen fontos.  A probléma általában valamilyen homályos gyötrelem, kényelmetlenség formájában jelenik meg.

A kreatív egyének nem akarják gyorsan elhessenteni a problémát, aminek több módja is van:

Az egyik a tudatmódosító szerek, ital, drog, szex, TV nézés, bármi más tevékenység, csak ne kelljen a problémával szembesülni.

A másik ennél ravaszabb: Amikor azt hallod magadtól, hogy „ezt lehetetlen megoldani”, „mások is ezzel kűzdenek”, „nem tudok mit tenni”, „nem tehetek mást” és még van egy pár hasonló, akkor gyanakodhatsz, hogy éppen azt magyarázod meg magadnak, miért nem fogsz a problémával foglalkozni.

Ha valódi megoldást keresel barátkozz meg a problémával. A legjobb, ha megállsz, amikor úgy érzed, hogy problémád van és megpróbálod megtalálni a legjobb megfogalmazást. A probléma alkalmas megfogalmazása többnyire magában hordozza a probléma okait felfedő magyarázatokat. Ezután már csak egy lépést kell tenned, hogy a problémát átfogalmazd feladattá, ami segít abban, hogy önsajnálat, kétségbeesés vagy feszültség érzése helyett a valódi megoldást keresd. És meg fogod találni.